János Vitéz Legenda

TARTALOM:

Karrier a seregben

A fiatalember életébe az 1789-es francia forradalom hozott fordulatot. I. Ferenc császárnak katonára volt szüksége, ezért 1793. március 14-én Ráckevén is toborzást rendeltek el. A fiatalember a szabó céh javaslata alapján került az I. huszárezredbe, amelyet hamarosan Németalföldre, Belgiumba vezényeltek. Az osztrák alakulatok – ellentétben az itáliai fronttal – itt évekig sikeresen harcoltak a franciák ellen. A következő négy évben az ezred katonái Belgiumban, Hollandiában és Németország nyugati részében 83-szor ütköztek meg az ellenséggel, és ezredesüknek kivívták a Mária-Terézia rend keresztjét. Horváthot 1797-ben nevezték ki vicekáplárrá. Karrierje igazából 1798 nyarán gyorsult fel, amikor áthelyezték a háborús helyzet miatt frissen megalakított 5. Radetzky ezredhez Itáliába, ahol Napóleon előzőleg több csatában is tönkre verte a császári csapatokat. Még azon esztendő decemberében lett káplár, majd 1799. június 1-én strázsamester, avagy mai értelemben őrmester. 1801. március 21-én „Az itáliai hadjáratban véghez vitt tetteiért” ezüst vitézségi éremmel tüntették ki ^[2]. 1805-ben Horváth megkezdte tiszti karrierjét: alhadnaggyá léptették elő, s sarzsiját is jelentősen, 150Ft-tal emelték. Ehhez az évhez kötődik az a fegyvertény, amikor novemberben az ezred négy nap alatt 320 kilométert tett meg az itáliai Codroipóból a stájerföldi Leibnitzbe menet, miközben átkelt az Alpokon. Ezután 1809 februárjában már főhadnagy^[3], s ilyen minőségben küzdött a június 14-i, vesztes győri csatában, majd 2. kapitány, tehát alkapitány lett.

Huszármente a pápán

Közben nagyot változott a világ. Horváth hadba vonulása óta 20 év telt el, s a bevonulásakor még csak 19 esztendős fiatalember ekkor már marcona hadfi. 1813-tól francia földön zajlott a háború, s Napóleon vereséget szenvedett a lipcsei csatában. Ebben a hadjáratban, decembertől Horváth N. János már kapitányként vett részt, önálló lovasszázad élén. Ekkor kapta meg az Ágyúkereszt kitüntetést^[4]. 1814 márciusában Napóleon az akkor már évek óta francia földön fogságban tartott pápát szabadon engedte. A Radetzky ezred ekkoriban Párma környékén állomásozott, miközben a Taro folyó túloldala, s az ott található erődítmény, Castel Guelfo is francia kézen volt. Itt értesítette a magyar huszárok előőrsét egy francia követ március 23-án arról, hogy hamarosan ide érkezik a pápa. Mivel a két területet a Taro folyó választja el egymástól, ezért gróf Vinzent Esterházy főstrázsamester, Horváth János kapitány és Adreas Lapartovics segédtiszt (nyilván lovaikkal) átúszták a megáradt és sebes, valamint – tegyük hozzá – az ebben az évszakban jéghideg Taro folyót, s VII. Piusz pápát a túloldali őrhelyen „átvették”. Közben az ezred vagy rögtönzött hidat épített vagy a franciák állították fel az ő oldalukon található mobilhidat, mert az egyik forrás^[5] így számol be a folytatásról: “A pápa fogadására az ezred felsorakozott a Taro folyó partján, és Nugent gróf Prohaska ezredessel, néhány tiszt kíséretében gyalog átment a túloldalra, hogy ezt a különös tettet véghezvigye. Őszentsége szívélyesen fogadta az osztrák tiszteket. Felejthetetlen szavak hangzottak el, majd a kereszténység feje egyszerű papi ruhában három kísérőjével, s körülvéve az aranyló tisztekkel, átkelt a hídon. Ekkor díszlövések dördültek, és az ezred volt az első, amely az agg szentatyától apostoli áldást kapott.” Mint a könyv szerzője az egység jelentései alapján beszámol a jelenetről: “A csatákban megkeményedett huszárok egyikének sem maradt szárazon a szeme a mély meghatottságtól, és a pillanattól elragadtatva az egész ezred az áldás után lelkes éljenezésben tört ki.” (Itt a német szövegben magyarul szerepel a szó ”Eljen”.) Azután az ezred szárnyanként kísérte Őszentségét Modenáig és Bolognáig (itt történhetett, hogy Horváth a fázó pápára terítette mentéjét: a pillanatot festmény örökíti meg a Vatikánban), gróf Coudenhove főhadnagy Rómáig, ahol a 2. őrnagyi osztály már készen állt a tiszteletteljes fogadásra. Piusz később, 1815-ben szolgálataiért – Horváth kérésére – Krisztus-rendjelet adományozott neki^[6], amely viszont nem azonos a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban őrzött darabbal, mint eddig hitték^[7]. A kapitány még ezt megelőzően a nápolyi királytól többedmagával átvehette a nápolyi rendjelet. Napóleon bukása után Horváth N. János is megelégelte a 22 évi katonai szolgálatot és nyugdíjazását kérte, majd visszatért Ráckevére. Ekkor mindössze 41 éves volt. Juliska viszont, még ha volt is szerelem, ennyit nem várt: közben férjhez ment Gáspár János vízimolnárhoz, és gyermeket szült, akit szintén János névre kereszteltek. Horváth Ráckevén házat, földet vásárolt, s a világlátott, aktív, ereje teljében lévő férfi a kisvárosi nyugalmat 9 évig bírta.

Különös házasság

1824-ben újra uniformist öltött, és I. Ferenc osztrák császár és magyar király testőrségében vállalt szolgálatot. Bécsi éveiről keveset tudunk. Bár a szolgálati éveit 1834-ig végigkísérő szolgálati lap mindvégig nőtlennek titulálja Horváth végrendeletének ellentmondóan, a haláláról készült jelentés házasemberként említi. Mikor nősült tehát Horváth? Kérdés, amelyre a válasz még várat magára. Amit tudunk: bécsi testőrévei alatt 1826/27 fordulóján többszöri nekirugaszkodással először Barbara Schustert, egy vámhivatalnok leányát, majd 1828 márciusában és 1831 áprilisában is Anna Maria Mersy/Merzy-t, egy háztulajdonos leányát szerette volna elvenni, de ehhez nem kapta meg az engedélyt sem az udvari Haditanácstól, sem a Főudvarmesteri Hivataltól. 1834-ig maradt a gárdánál, majd 32 év és 7 nap szolgálat után, hatvanegy éves korában végleg búcsút mondott a katonaéletnek. Leszerelésekor tiszteletbeli őrnaggyá léptették elő. 1835-ben ismét visszatért szülővárosába, immár végleg. Juliskához fűződő gyengéd érzelmei nem múltak el nyomtalanul. Erről már 1845-ben íródott végrendelete árulkodik, amelyben a legtöbb értéket ráhagyja hajdani szerelmére. Hogy valamikor nős volt, arról végrendelete is árulkodik: „A hitvesemtől a Generál Commandó előtt egymástól elváltunk és írásba adtuk, hogy az egyik a Másiktól semmit sem kívánunk, azon okokból nem is hagyok neki semmit, mert nincs Jussa semmihez, csak az ezüst Medáliát”. Horváth Nepomuki János letelepedhetett volna bárhol, de a szíve hazahúzta. Végül Ráckevén érte utol a végzet, amely annyiszor lesújthatott volna rá a hadszíntéren töltött sok-sok év után. Hősünk 22 évig volt katona, s ezrede az 1799-től 1815-ig eltelt 16 esztendőben csaknem 140 ütközetben vett részt. Horváth Nepomuki János is ott forgolódott szinte valamennyiben: volt, ahol nyolc órán keresztül folyt a harc, volt, ahol csaknem az egész tisztikar is megsebesült, s a lovát kilőtték alóla, de ő mindezt csodával határos módon túlélte. 73 évet adott számára a sors. 1847. február 7-én halt meg Ráckevén, s itt is temették el. Emlékét a város ma is ápolja: nevét utca viseli, sírját a János vitéz napok alkalmából minden évben megkoszorúzza, háza is áll még.

Petőfi és Horváth

S hogy Petőfi mikor és hol ismerhette meg ennek a parasztfiúból lett nemes huszárkapitánynak, Jánosnak a történetét? Aki – mint Petőfi kedves hőse – szegénysorból küzdötte föl magát saját erejéből? Aki – ha nem is a francia királyért, mint Petőfi Jánosa, hanem éppen ellene harcolt, de – huszárként ugyanúgy végigjárta a kerek földet, „Tatárországot”, „Taljánországot”, „Lengyelországot”, „Indiát”, s eljutott Franciaországba is, birkózott hideggel, meleggel, lova csillagokban botladozott az Alpok magaslatain, királlyal, császárral s a pápával „parolázott”, valamint nagyon szeretett egy Juliska nevű lányt, nos ez már a találgatások körébe tartozik. E feltételezéseket több kutató is közölte az elmúlt években. Petőfi a János vitézt 1844-ben írta. Dömsödön egy évvel később tartózkodott, így tehát korábban kellett hírt hallania a vitézről! Petőfi pedig Ráckevén sohasem járt. A kulcsot Ács Károly személye jelentheti, aki ugyancsak 1823-ban született Ráckevén, jogi tanulmányait Kecskeméten végezte. A szintén jogot tanuló Jókai 1842 őszén egészségi okokból Pápáról Kecskemétre iratkozott át, s Ács Károllyal közeli barátságba került. 1843-ban Kecskemétre érkezett Petőfi egy vándor színtársulat tagjaként. Korábban Jókai és Petőfi együtt diákoskodtak Pápán, így a költő hamar felkereste az írót: ő ismertette össze Petőfit Ács Károllyal, aki ekkor már félig-meddig elismert költőnek számított. Olyannak, akit még Petőfi is respektált – emlékezett vissza ezekre az időkre Jókai. Ácsnak ekkor már versei jelentek meg az Athaeneumban, s a kollégium lapját is ő szerkesztette. Közös verseskötet kiadását is tervezték. Ács Károly vitte a cenzorhoz a kéziratot, akinek a szeme megakadt Petőfi Disznótorban című versének befejező szakaszán, amelyben a költő gömböchöz hasonlította a magas eget, s benne tölteléknek az embereket. Így aztán a közös könyvből nem lett semmi. A több hónapos együttlét során mesélhetett a ráckevei Ács Károly a neves huszárkapitányról. Mint sokan vélik: barátságuknak is köszönhetjük Petőfi Sándor szépséges János vitézét.

Jegyzetek[

1. A kérdéskör eddigi kutatói a ráckevei születést fogadták el tényként. Ezzel szemben a bécsi hadtörténeti levéltárban, a Kriegsarchivban őrzött, s a közelmúltban előkerült anyakönyvi kivonat szerint Horváth Kunszentmiklóson látta meg a napvilágot.
2. Nem mehetünk el megjegyzés nélkül a korábbi kutatók azon állítása mellett, miszerint Horváth 1799. május 16-án, az első marengói ütközetben súlyosan megsebesült, amikor testével védte Alvinczy tábornokot. Hősiességéért megkapta az ezüst vitézségi érmet – írták. Valójában, mint láttuk, Horváth csak 1801-ben részesült ebben az elismerésben. Az indoklás azonban nem mond ellent korábbi ismereteinknek. Hősnek tehát hős volt, de védhette-e Alvinczyt az ütközetben vagy ez is a legenda része? Nos Alvinczy nem vett részt az ütközetben, ugyanis az észak-itáliai hadszíntereken 1796-97-ben elszenvedett súlyos vereségei miatt Bécs visszarendelte, s Magyarország főhadikormányzójává nevezte ki.
3. A mai értelemben vett hadnagyi rang akkor nem létezett
4. A kitüntetés valódi neve Kanonenkreuz vagy Armeekreuz, Ágyúkereszt vagy a Hadsereg keresztje. Az Ármádia Keresztje elnevezés, amelyet Horváth használ a végrendeletében, nem általános, feltehetőleg az utóbbi népnyelvi változata. A keresztet az ellenségtől zsákmányolt ágyukból készítették, s mindenki megkapta, aki elég hosszú ideig részt vett a napóleoni háborúkban.
5. Amon von Treuenfest: Geschichte des k. k. Feldmarschall Graf Radetzky Huszaren-Regimentes Nr. 5.
6. Az eddigi kutatók egy része meglehetősen romantikusan úgy vélte, miszerint a pápa a Rómából távozó tisztek kitüntetésekor a saját Krisztus-rendjelét akasztotta Horváth nyakába. A tények viszont esetünkben ennek ellentmondanak. A vatikáni iratok szerint a pápa egy évvel később, 1815. március 2-án hagyta jóvá Horváth és Szabó Márton strázsamester kitüntetését, akik maguk kérelmezték az elismerést. Egyébként a Kriegsarchivban fellelt több jelentés is 1815 márciusát jelöli meg az elismerés átadásának dátumául.
7. Aggházy Kamil, a mai Hadtörténeti Múzeum elődjének akkori igazgatója még 1938-ban kelt szakvéleményében egyértelműen Horváth kitüntetéseként határozta meg a székesfehérvári példányt. A Horváthról fennmaradt festményen azonban hősünk nyakában jól látható a kereszten a korona, azon a felépítmény, hasonló, mint egy, a Prohaska ezredesről, feletteséről pingált korabeli alkotáson. A múzeumban őrzött példányon azonban sem korona, sem felépítmény nincs, hanem a Krisztus-rendjel csillagos változata, fehér alapon, koszorúval övezett kereszt. A kitüntetés anyaga pedig aranyozott ezüst, zománc (s ellentétben az eddigi hírekkel, gyémánt alkotó eleme nincs, nem is észlelhető, hogy korábban lett volna), s ez a darab nem volt ráforrasztva semmiféle kehelyre, mint a kérdéskör korábbi kutatói közül többen tudni vélték, hanem önálló. Mindebből logikus a következtetés, hogy a múzeumi rendjel nem eredeti. A János vitéz „civilben” című kiadvány szerzője gyanújával Pandula Attila falerisztikai szakértőt is megkereste, aki úgy fogalmazott: a múzeumi példány későbbi utángyártás, amelyet valószínűleg valamelyik családtag készíttethetett.

Irodalom: Vereckei Zoltán: János vitéz “civilben”

Emléktábla avatására került sor 2021. június 5-én, a János Vitéz Napon.

Az Ács Károly Művelődési Központ fontos hagyományőrző feladatának tekinti a János Vitéz Legenda köztudatban tartását. Ennek jegyében kerül megrendezésre  2000 óta minden évben a János Vitéz Nap, fesztivál.. A rendezvény a János vitéz történet és a huszár hagyományok köré épül.                           

A  ráckevei Szent Domonkos katolikus temetőben van Horváth Nepomuki János sírja. Minden évben koszorút helyezünk el a sírnál Ráckeve Város Önkormányzatával közösen a János Vitéz Nap reggelén. 2021-ben erre a szép napra teljesen megújult a sír környezete. Köszönhetően Kótai Róbert plébános úr támogató közreműködésének és Sári László áldozatos munkájának, ami ezt lehetővé tette. Az Ács Károly Művelődési Központ új emléktáblát készítetett, ami Tamássy Andor egykori jegyző és Hevesvári Zoltán ráckevei költő versrészletével állít emléket János vitézünknek. (A táblán egy QR- kód is szerepel, amely segítségével sok érdekességet megtudhat a temetőbe látogató Horváth Nepomuki Jánosról, erre az oldalra csatlakozva).

 A koszorúzás és emléktábla avatás előtt Zoli bácsi elszavalta Született 1774-ben című versét, majd Vereckei Zoltán polgármesterrel és Szabó Gertrúd közművelődési igazgató nővel leleplezték az emléktáblát.

Versek, történetek Horváth Nepomuki Jánosról:

Hevesvári Zoltán : Született 1774-ben

Ferenc császár elrendelte,
Huszár kell a regimentbe.
Ráckevéről hármat visznek,
Felszerelve messze mennek.
Volt nagy gondban a hatalom,
Ki legyen hát az a három,
Egy már volt – Piringer János,
Mostohája Horváth János.
1778. Így lett Piringerből Horváth,
Adoptálta a kis árvát.
Mikor mindenki elhagyta,
Örökölte a nagybátyja.
Piringer György lett papája,
Akinek volt Juliskája.
A két gyermek boldogan élt,
Egész falu róluk beszélt.
Nagybátyja szabónak adta,
Szőnyi Pálnál kitanulta.
Szerették a szegény árvát,
János meg a kis Juliskát.
Nemes ember volt a legény,
1793. Jól állna a csákó fején.
Nem is kellett sokat kérni,
Mentét, kardot rá kell mérni.
Vitéz huszár lett belőle,
Radezcky hős ezredében.
Tizenkét év hosszú idő,
Kalandokban bővelkedő.

1794. Taljánországot bejárta, (már káplán)
Vigasztalta volt Juliskája.
Majland szépségét dicsérte,
Kalandjait úgy mesélte,
Mintha Tündérország volna,

Tiszta tóban rózsa nyílna.
Mégis hiányzott hazája,
Szép szerelme Juliskája.
Verekedett a halállal,
Napóleon csapatával.
1799 Mikor súlyos csapás érte,
Ezredparancsnokát védte.
Alvinczy tábornok ezért,
Kitüntette hőstettéért.
Megkapta a vitéz érmet,
Rangban strázsamesterséget.
Francia király honában,
Mindig részt vett a csatában.
1800 Marengónál jól szétverték,
Bonaparte nagy seregét.
Gyorsan ment föl a ranglétrán,
1805 Alhadnagy lett csata után.
Tanult nyelvet, műveltséget,
Emberek közt különbséget.
1813. Nyolc év múlva kapitány lett,
Mindig ott volt, ahol kellett.
Önálló lovas századot,
Vitéz tetteiért kapott.
Századának az már hőstett,
Sokszor Alpesen is átment.
Megugratták lovaikat,
S lerúgták a csillagokat.
Nagy volt Napóleon vágya,
Rómát, Nápolyt meg is szállta.
Pápát messzire száműzte,
Semmi nem volt szent előtte.
Orosz kudarcai után,
Nem tanult a vesztett csatán.
Megtépázva hazatértek,

Minden csatát elvesztettek.
Ezernyolcszáztizennégyben,
Nem hisznek már győzelmében.
Pápát ezért elengedte,
János vitéz át is vette.
Dél francia Savonában,
Ez időben jó meleg van.
Könnyű tavaszi ruhában,
Küldték haza kocsijában.
Mikor az Alpokba értek,
Nagy lett a hó meg a hideg.
A legyengült öreg pápa,
Fázott, aludt kocsijában.
Hogy az úton meg ne fagyjon,
Jánosunk most mit csináljon?
Levetette köpönyegét,
Meg a jó meleg mentéjét.
Rárakta a didergőre,
Így lett a pápa testőre.
Ez is János vitézi tett,
Ezért Szent György lovagja lett.
Párma felé vitt az útjuk,
Virágeső hullott rájuk.
Innen már egy lovas sereg,
Harangzúgás, jó emberek.
Kísérték Rómába haza,
Ahol gyertyás menet várta.
Arany hintóba ültették,
Pálmaággal köszöntötték.
Hetvenkét ifjú vontatta,
Ennyi volt a pápa kora.
Szent Péter Bazilikába,
Hazatért a Pius pápa.

A huszárok mind maradtak,
A pápára ők vigyáztak.
Testőrség volt feladatuk,
Szeretet volt a jutalmuk.
Szolgáltak ott két hónapig,
Hazahívó parancsszóig.
A sok győztes csata után,
Mellén ragyogott sok medál.
János vitéz lett belőle,
Petőfi megihletője.
Ezernyolcszázhuszonnégyben,
Hívták őt a testőrségbe.
Ferenc császár nem feledte,
Őrnagyának kinevezte.
Tizennégy évig szolgálta,
Kevi – város visszavárta.
1835 Hatvankét éves korában,
Végleg visszatért honába.
Dolgozni, alkotni akart,
Született hős és jó magyar.
Szerették, amit elbeszélt,
Tetteiből – legenda kélt.
Kötelesség, jog – szívügye,
Közügyeknek intézője.
Sok munkába belefáradt,
Morcos öreg legény maradt.
Rendelkezett vagyonával,
Szerelmével Juliskával.
Egész vagyonát ráhagyta,
Portréja a múzeumban.

Kitüntetéseit "kincs"-ként,
Székesfehérvárra vitték.

Az egyházi múzeumba,
Hol kincsei kiállítva.
1847. Hetvenhárom éves korában,
Távozott az örök honba.
Sírja itt a temetőben,
Kálvária közelében.
Tessék sírját megkeresni,
János vitéz megérdemli.
Kitüntetései:
Ezüst vitézségi érem
Nápolyi aranykereszt
Ármándia keresztje

Krisztusi rend gyémánt keresztes csillaga

Szent György lovagja

Lackfi János : Ráckevei tükörképek

Tüzesen patakzik a nap arany vére
Az ég bajuszáról éppen Ráckevére.
Felesleges dolog így fűteni nyáron,
De legalább van mit látni hét határon.
Sötét dunna alatt is csinos a város,
Ám az ember vaksi, jól jön a világos.

Itt a Duna olyan, mint egy vízi sztráda,
Csónakost kenus és hajós lehajrázza.
Amilyen izgága ezer sajka, ladik,
A pecások olyan türelmes valakik.

Tudják, hogy itt a víz tekergő, kusza konty:
Benne balin, csuka, amur és busa ponty.
Aki meg maga is hal szeretne lenni,
Dunában csobbanjon, ne bográcsban – ennyi!

Színrobbanás rázza fel az állóvizet,
Színpadon pörögnek litvánok, kirgizek.
Zenét postáz nekünk Chile és Tajvan is,
Rázzuk örömben is, rázzuk a bajban is.

Hát a dunai hal megússza szárazon?
Hopp, amint kifogom, már be is árazom.
Zsibong a nagy piac: Hogy méri,

hogy adja?
Sül és hallgat a hal, dehogy lép olajra!

Az idő eközben rohangál sietve,
Máskor meg poroszkál, a partot kiette.
Itt élt János vitéz, kastélya is látszik,
A pirosló este a tetőre mászik.

Itt élt Iluska is, Juliska volt pedig,
Költőnek sose higgy, igazat hazudik.
Mint ágról a levél, lehullott a vitéz,
Lelke a kő alól néha kicsit kinéz.

Savoyai-kastély szárnyait kitárva,
Büszkén tollászkodik, tiritarka páva.
Esett sok esküvő, tonnányi esküvés,
Bírja a boltozat, és ez nem is kevés.

Zúg a hajómalom, a víz tükörré lett,
Pörög itt a kerék, pereg itt az élet.
Ráckevére ha jössz, hozz egy nagy iszákot,
Benne meg egy mázsa jó kíváncsiságot.
Itt a homlokzatok vízen ringatóznak,
Mártózz hát meg te is, életteli csónak!