Magyar Kultúra Napja az Ács Károly Művelődési Központban

1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Kölcsey Ferenc 202 évvel ezelőtt ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását.

Az Ács Károly Művelődési Központ színháztermében zenés programmal és fotókiállítás megnyitásával emlékeztünk erre az eseményre. Bebők-Somogyi Bettina, a Lakihegy Rádió műsorvezetője, a rendezvény konferansziéja köszöntötte az ünnepségen megjelenteket. Majd a Himnusz eléneklése után Csernáné Balázs Ágnes, Ráckeve Város Önkormányzatának Környezetvédelmi és Humánszolgáltatási Bizottságának elnöke mondta el az ünnephez kapcsolódó gondolatait.

Az emléknapon különböző művészeti területek bemutatásán keresztül szeretnénk felhívni a figyelmet a magyar kultúra jelentőségére, szellemi értékeink megőrzésének fontosságára, a kultúra lelkünket is pozitívan befolyásoló jelentőségére. Sokféleképpen ünnepeltük már e jeles napot, idén Kalmus Felicián csellóművészt hívtuk vendégül. Lélekemelő műsorában saját szerzemények és népdalfeldolgozások is szerepeltek.  Felicián egyedi, senkivel össze nem téveszthető stílusa mindenkit elvarázsolt, játszi könnyedséggel nyitotta meg a hallgatók szívét a komolyzene irányába.

Ez a nap a közművelődésben dolgozók ünnepnapja is. Rendezvényünk végén került sor a „Kulturális hétköznapok az Ács Károly Művelődési Központban” című fotókiállítás megnyitására Jakab Gergely fotográfus képeiből. A fotóművész életútjáról, képeiről Csernáné Balázs Ágnes kedves szavait hallgathattuk meg. 48 kép került bemutatásra, melyek az Ács Károly Művelődési Központ programjain készültek. Gergő vallja Chris Greenhalgh nézetét: “A fotós feladata az, hogy nyitva tartsa a fényképezőgépen a zárat akkor, amikor körülötte mindenki lehunyja a szemét.”

Intézményünk számára nagy öröm, hogy Gergő fotói megörökítik rendezvényeink legszebb pillanatait, nem elfeledve azokat. Köszönjük!

A fotókiállítás várja az érdeklődőket március 15-ig.

“A kultúra, a művészet gyógyít, felemel, átsegít, vigasztal, nemesít, tanít, körbe ölel, támaszt nyújt az embert próbáló időkben. ”

Ne feledjük!

ÁKMK

 

1982-től vagyok jelen.

A fotózás elsőként akkor hatott rám, amikor kisgyerekként saját családi képeinket nézegettem órákon keresztül. Imádtam kinyitni az albumokat. Érdekeltek a színek (imádtam az ORWO filmek színvilágát), az arckifejezések, különféle történeteket találtam ki magamban, hogy mi történhetett az exponálás pillanatában. A fekete-fehér fotókat megpróbáltam elképzelni színesben. 1994-ben édesapám vásárolt egy VHS kamerát, amit – környezetem legnagyobb örömére – nem bírtam letenni. Operatőr akartam lenni. 1997-ben megismerkedtem Rónaháti Sándor operatőrrel, aki meghirdetett egy tanfolyamot. Amikor látta rajtam, hogy túl komolyan gondolom, próbált lebeszélni, de már késő volt. Háromszor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola (most már Egyetem) operatőr szakára (2000, 2002, 2005), mindhárom alkalommal több fordulón is átmentem, végül mégsem vettek fel. Olyan nevekkel találkoztam és konzultáltam, mint Kende János, Gózon Francisco vagy Gothár Péter. Valamelyikük azt mondta a harmadik alkalommal, hogy egyszerűen nem vagyok odavaló. Utólag visszagondolva igazuk volt, alkatilag nem voltam elég edzett ahhoz a típusú művészvilághoz. Az egyik fordulóban fotósorozatot kellett készíteni, ezért időközben elkezdtem tanulni a fotográfiát is, elsőként egy régi filmes Zenit géppel. 2002-ben elvégeztem a fényképész képzést a Práter utcai szakiskolában, itt elsősorban az elméletet tudtam elsajátítani. A főiskolára való sikertelen felvételik után azonban sem a filmezést, sem a fotózást nem vittem tovább, „normális” emberré akartam válni, munkával, fizetéssel, családdal. 13 évig a pénzügyi szektorban tevékenykedtem, call center operátortól az ügyvezető igazgatói pozícióig megjártam a ranglétra szinte minden fokát. Aztán 2016-ban megtörtént életem egyik legfontosabb eseménye: megszületett Anna lányom. Újra kezdett értelmet nyerni az, hogy kicsit jobb minőségben örökítsem meg a körülöttem zajló eseményeket. Gyermekeim (2018-tól Márkkal együtt értve) mellett elkezdtem más témákra is koncentrálni. A korábbi érdeklődésemhez képest annyi változott, hogy most már nem mellékvágányként tekintettem a fotográfiára (amit muszáj tudni), hanem ez lett számomra a feltöltődés, az önkifejezés, a kreativitás elsődleges eszköze. Szintén nagy változást jelentett a korábbiakhoz képest, hogy párom folyamatosan támogatott és támogat a mai napig, a nehezebb alkotói időszakokban stabil hátteret biztosít, emellett fotóim első számú és legszigorúbb kritikusa. Elsőként leginkább tájképeket készítettem, majd nyitottam a portré- és dokumentarista műfajok felé és egyre több pozitív visszajelzést kaptam laikusoktól és más fotósoktól egyaránt. Bizonyos szinten megtanultam kezelni a képszerkesztő programokat, részt vettem neves fotósok (pl. Schram András, Bodogán Sándor, Miklós-Duba Dia) tanfolyamain, workshopjain.

2019-től másodállásom, majd 2021-től fő foglalkozásom lett a fényképészet. 2022-től JAKAB Photo&Art néven működik vállalkozásom.

Szakmai sikereim:

2002: 35. Országos Középiskolai Fotókiállítás, Pécs – kiállított fotó (Önarckép, 2002)

2018: Dunai Felhők Fotópályázat: III. helyezés

2019: Dunai Műtárgyak Fotópályázat: III. helyezés

2019: Csopaki fotópályázat: Fődíj

2021: AGROFOTÓ 2021 – közönségdíj (Műszak vége)

2020: Magyarország 365 fotópályázat: közönségszavazásra beválogatás és katalógusba történő felvétel (Balatonimádók új generációja, Kezdődik a hét)

2021: Magyarország 365 fotókiállítás, Duna korzó, kiállított fotó (Balatonimádók új generációja)

2021: Magyarország 365 fotópályázat: katalógusba történő felvétel (Kenuzás a legjobb baráttal)

2023: Léleknagyítás: első önálló kiállítás a Keve Galériában

Jakab Gergely, fotográfus